Amiről senki nem beszél...Pedig kellene!!!

   

    Napokig gondolkoztam, megosszam-e veletek a történetemet, de rájöttem kötelességem, ha egy anyukának is segíthetek vele, már lehet, hogy egy életet menthetek meg általa. Még nagyon friss minden, hiszen csupán két hete annak, hogy meggyógyultam (és remélem így is marad, ha nem, akkor meg most már tudom mit kell tennem), de úgy érzem az egész világ megváltozott, újjászülettem hamvaimból...:) A BETEGSÉG NEVE: DEPRESSZIÓ.

    Nem az a gyenge fajta, kicsit stresszes vagyok depresszió, hiszen sokan a szó hallatán csak arra gondolnak, megint egy gyenge ember, aki nem tudja kezelni a stresszt, vagy csak nagyzol, és dobigálja a szót, hogy depresszió.

    A depresszió betegség!!! A depressziós ember segítségre szorul! Egyedül nem lehet megküzdeni a depresszióval! Ezzel a bejegyzéssel fel szeretném hívni a figyelmeteket, hogy észrevegyétek , hogy ha akár ti szenvedtek a betegségben, csak még nem tudtátok behatárolni, mi lehet a baj veletek, vagy ha a környezetetekben szenved valaki depresszióban(legyen az anyukátok/apukátok, testvéretek, barátnőtök), hogy észrevegyétek, és segíthessetek, míg túl súlyossá nem válik. A depressziós ember nem szívesen beszél erről, vagy még akár önmaga sem tudja, mi történik vele, szégyelli, nem mer segítséget kérni, vagy úgy érzi egyedül is meg tudja oldani.
     Nem jövök tudományos megfogalmazásokkal, én egyszerűen leírom az én történetemet, és azt hogyan sikerült leküzdenem, és remélem, ha magadra ismersz, rögtön tenni fogsz érte valamit! Mindig van megoldás!!! És van jobb élet, és van jobb közérzet, még ha úgy érzed is, hogy soha többet nem fogod boldognak érezni magad.
     Talán fél éve kezdődött nálam a depressziós folyamat kialakulása, és az utóbbi 2 hónapban tetőződött be, amikor olyan súlyossá vált már, hogy kétszer gondoltam öngyilkosságra!!! De haladjunk sorrendben. Fél éve megváltozott az életünk. Nem amolyan óriási változás volt, de elég volt ahhoz, hogy most ezt a bejegyzést írjam. Elköltöztünk egy nagy lakásba, ami több anyagi hozzájárulást igényelt ugyanabból a fizetésből, apát előléptették, ami több munkát, kevesebb családi életet eredményezett. Én meg még mindig itthon a másfél éves gyerkőcömmel, aki egyre több és több figyelmet, időt, erőt igényelt tőlem.  A szabad időink nagy részét az töltötte ki, hogy próbáltuk apával fizikailag összeszedni magunkat, ő legtöbbször aludt mikor itthon volt, ha meg nem akkor elvitte a gyereket, hogy én szusszanhassak fel egy órára. Kettőnkre már egyáltalán nem jutott idő. Saját magunkra sem. Semmi hobbi, semmi romantika, semmi lelkizés, hiszen hulla fáradtak voltunk. Ő fizikailag, én főleg lelkileg. Aztán anyagi megfontolásból muszáj volt visszamennem dolgozni pár napot hetente én is. Egyrészt jót tett nekem valahol, hiszen kimozdultam a "börtönömből" , másrészt még fáradtabbak voltunk, apa egyre kialvatlanabb volt, hiszen ő vigyázott a gyerekre, és az ördögi kör folytatódott.
      Egyre magányosabbnak éreztem magam. Nem volt kivel beszélgessek, a külföldi lét már amúgy is nagyon magányos, nincs család, barátok alig akadnak. Csak csináltam a dolgom nap mint nap, de egyre szomorúbb voltam. Akkor még tudtam, hogy igen persze, ez miatt nem érzem magam jól, dehát biztosan elmúlik, kicsit rendeződnek a dolgaink.. úgyhogy folytattuk tovább a mindennapokat. Aztán megérkeztek a pánikrohamok! Amelyek mindig akkor kaptak el mikor egyedül voltam, este és reggel főleg a sötétben. Ezek voltak az első intőjelek, hogy lépnem kell, de ráfogtam minden egyébre, hogy rosszat ettem, beteg voltam stb. Egy éjjel aztán mentőt kellett hívjon a férjem, olyan súlyos volt, biztosan tudtam, hogy meghalok. De eltelt az éjjel, kivilágosodott....És mint mindig mentünk tovább...Beszéltünk róla kicsit, de mi se tudtuk mit tegyünk. Mondtam, hogy magányos vagyok, de túl sokat ez ügyben nem tudtunk tenni. Aztán lassan ez az állapot állandósult, nappal is, egész nap egyre rosszabb volt a közérzetem, már bárhol elkapott a pánikroham, azt szerencsére megtanultam kicsit kezelni a Youtube segítségével, és meditációs technikával. Még mindig tiszta volt az elmém, és tudtam most már lépnem kell!!! Online pszichológusokat kerestem, akik Skypon konzultálnak, de nem mertem egyikkel se felvenni a kapcsolatot. Még mindig úgy éreztem, kikacagnának, hogy ilyen problémával fordulok hozzájuk, biztos csak én vagyok ilyen gyenge.....van jobb dolguk is, olyan emberekkel foglalkozzanak akik súlyos depressziósak....ÉN DEPRESSZIÓS voltam!!! Csak akkor még nem tudtam, és azt sem, hogy sürgősen segítségre szorulok.

      Az állapotom egyre romlott. Már a háztartási teendőim se tudtam elvégezni, nem volt semmire motivációm, fizikai tüneteim egyre gyűltek, a folyamatos rosszullét mellett elkezdett fájni a gyomrom, a hátam, minden nyavalyám volt. Ebből következett, hogy bebeszéltem magamnak, hogy biztosan valami súlyos betegségem van, meg fogok halni.....Nem a haláltól féltem, hanem hogy mi lesz a fiammal, ha én meghalok. Már ördögi körbe kerültem. Azt hittem, hogy rákos vagyok, és ezért volt minden, másrészt azt gondoltam, mert rosszul voltam lelkileg, azért lettem rákos.
     Az utolsó hetekben már nem gondolkoztam tisztán. Voltak amolyan tiszta pillanataim, amikor érzékeltem, hogy nagy baj van velem, és tennem kell érte valamit, de az idő legnagyobb részében az agyam el volt borulva. Nem tudtam már kontrollálni a gondolataimat, nagyon ijesztő volt!!!! Egy olyan tiszta pillanatban nagyon gyorsan, hogy meg se tudjam gondolni magam, írtam egy lelki segítőnek, amolyan pszichológusnak. Egyszer konzultáltunk Skype-on, és nagyon jó volt....Pár napig abszolút jól voltam. Már láttam megcsillanni valami reményt. De az csak egy kis szelet volt a gyógyulás útján. Még mindig az idő nagy részében úgy éltem át a dolgot, mint egy agyban lejátszódó poklot, pontosan olyan rosszul volt az elmém. Ez volt a legrosszabb, hogy már nem volt kontrollom az életem fölött, a gondolataim fölött...Aztán szerencsére jött a szabadság, haza tudtunk menni a családhoz, és ez mindent megváltoztatott. Egyrészt felszabadítottak a teher alól, hogy mindig egy másik emberre kellett figyeljek, aztán találkoztam emberekkel, régi barátokkal, és meglepően tapasztaltam az elmondásokból, hogy mennyi anyuka küzd fizikai tünetekkel a stressz miatt, és igazából ők se gondolják, hogy ez milyen súlyos méreteket ölthet. De otthon se akartam beszélni senkivel erről, úgy éreztem, csak még rosszabb lesz minden tőle, de aztán itt egy elejtett szó, ott egy elejtett szó, és a tudat, hogy nem vagyok egyedül, lassan megnyitott. A nővérem elmondta a szüleimnek, pedig tiltakoztam ellene, de az is jót tett, hogy a családom megértéssel közelített felém. Apró kis dolgok, amelyek összegyűlve segítettek felállni. Két hét alatt egy vagyont költve orvosokra, a legkisebb problémámmal is ami foglalkoztatott, kivizsgáltattam magam tetőtől talpig, minden egyes jó eredmény után egyre jobban éreztem magam. És igen, nincs semmilyen betegségem....:) Eljártam masszázsra, ahol azt mondta a masszőr, hogy ritkaság milyen csomós testem volt, teljesen be volt állva, egészen az utolsó lábujjamig. Ő is rendbe tett. És a párommal éjszakát átsírva végig beszéltük a gondjaimat/-nkat, őszintén elmondta nem tud megérteni, mert nem tudja milyen érzés, de meg tesz mindent, amire szükségem van, hogy jobban legyek. Elkezdtem vitaminokat szedni, mert a testem megsínylette ezt az időszakot, Magne B6-ot az idegeimre, és egy természetes stresszoldót. Ezek is sokat segítenek.
      Talán kellett, hogy ilyen súlyossá váljon, hogy én is, és a körülöttem levők is komolyan vegyék a betegségemet. Hogy foglalkozzam vele, hogy tudatosan tegyek ellene valamit, hogy többé ne éljem át ezt a szőrnyű időszakot.
     A depresszió betegség az enyhe lefolyásútól egészen a súlyosig. Nem szégyen, hogy gyenge vagy, nem szégyen, hogy te talán nehezebben küzdesz meg az élet adta akadályokkal, nem szégyen bevallani, hogy magányos vagy, hogy többre van szükséged a lelki békéért. Mindenki boldog akar lenni. Mindenki boldogságban, nyugalomban szeretné nevelni a gyerekeit. De ezért elsősorban magadért kell tenned!! Ha úgy érzed, az adott életszituációd meghaladja az erődet, elsősorban önmagadon kell segíts azzal, hogy segítséget kérsz!! Egyedül nem megy. Kérj segítséget a párodtól, a családodtól, ha kell idegen emberektől, pszichológusoktól, ami éppen az adott szituációdban megengedhető. Tudatosan keresd a segítséget, legyen az egy meditációs videó, zene, gyakorlat, terápia, barátok, csoportok ahol hasonló emberek vannak, kérj segítséget!!! Át tudod lépni ezt az akadályt! Én ezelőtt két héttel még nem gondoltam, NEM HITTEM, hogy én még valaha boldog leszek, hogy vissza találok az utamra, őszintén nem hittem, mert a gondolataim nem engedték!!! De a sok kis segítséggel újjászülettem, egyszerűen mint egy kalitkába zárt madár, ha kiengedik.....úgy érzem újra enyém az egész világ, képes vagyok mindenre, bármire...elmondhatatlan érzés.
      Az élet nehéz! Senkinek sem könnyű. De tele van boldogsággal, örömmel, csodálatos érzésekkel. Ha már nehezen birkózol meg a kereszteddel, amit cipelsz, ne szégyellj segítséget kérni és elfogadni, hogy újra érezhesd az élet csodálatos pillanatait is, amelyek  minden embernek segítenek tovább menni, és az életet maximálisan átélni, megélni.
       Járjunk nyitott szemmel a közvetlen környezetünkben, annyi boldogtalan ember van, akik eltitkolják a szenvedésüket, akiknek csak egy jó szót kellene hallaniuk, egy reménysugárt, a tudatot, hogy valaki megérti őket, hogy ráléphessenek a gyógyulás útjára, hogy ne vegyék el maguktól az életet. Aki öngyilkos lesz, az beteg volt, most már megértem őket. Ők már nem irányítják a gondolataikat, mert az elméjük teljesen elsötétül, és kevés dolog van ennél ijesztőbb a világon.
     Én most jobban oda fogok figyelni, hogy mit üzen a lelkem, a testem, a tudatalattim. Tudatosan fogok magamnak időt adni a nyugalomra, a kikapcsolódásra, az elmélkedésre. A férjemmel tudatosan fogunk figyelni egymásra, csak kettőnkre, még ha fizikailag nehéz is lesz, de a lélek talán fontosabb mint a test jóléte. Csak annyit fogok csinálni, amennyit megbírok lelkileg is. Nem fogok a gondokba túlságosan belegondolni, mert eddig is megoldóttak, ezután is megfognak, így vagy úgy. A nővérem adta tanácsot pedig megfogadom: One day at the time!!! Egyszerre csak egy nap!!!

Köszönöm a családomnak és mindenkinek aki hozzájárult, hogy megszabaduljak ettől a betegségtől!!!